Koosán Ildikó

Uram! Fogadj el engem!

            / zsoltár/

                              

Te, akit hisznek, vagy hinni akarnak

az elhagyottak, a gyámoltalanok,

akik, ha élnek, akik, ha halnak

keresnek Téged, vezércsillagot

az ég kárpitján, magányuk  fölött;

Te, aki engeded, aki még hagyod 

a reményt  kis motyóink között

léted ábrándjával  továbbcipelni,   

Uram! Fogadj el engem, ha vagy!

Szerettem volna ember lenni,

nem  védtelenség, szirti fagy,

nem kétely, nem meghasonlás,

csupán  emberöltőnyi  pillanat,

élő agyagteremtmény, a képmás,

akibe lelket leheltél,  aki szilárd,

aki a létezés kódolt láncolatán

viszi a gének lámpását tovább;

Uram! Fogadj el engem, ha vagy!

Pusztaság voltam, kezdeted,

magam köré Téged takartalak;

hitből  naponta megteremtelek,

mutasd, ó, mutasd  meg magad!

Alakíts naponta, légy Te a véső ,

mozgatóerőm, büszkeségem,

mert jobbnak lenni, sose késő;

ó, felejtsd  bűneim, tévedésem!

Uram! Fogadj el engem, ha vagy!

Valóságképzet! Nem festett egek, 

nem díszek, szobrok, szolgálók

hoznak elém , ha látni vágylak;

oltárod  mindvégig magam leszek,

áldozok neked, Életnek, Halálnak;

Engedd hallani itt belül szavad!

Bárányod vagyok, tévelygő fiad ,  

emberöltőnyi  léte egy villanásnak;

Uram! Fogadj el engem, ha vagy!

                                   Szombathely, 2012. szeptember 28.