A költő imája

                              

Koosán Ildikó

Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok,

szavakból építek magamnak világot.

Lásd, a fonalvég most is kezemben,

felsorakoznak példásan, rendben

a gombolyítandó gondolatsorok.

Selyemszálak, bilincsek, ostorok

bíztatnak, becéznek, gyötörnek engem,

rólam beszélnek, saját nevemben.

Bennem születnek, ártatlan újszülöttek,

szavak, kik akaratlan a világra jöttek

szégyenletükben földig a porban

összebújnak, mint birkák szűk akolban,

szívemnek mégis a legkedvesebbek,

bár vérem szívják, csalnak, nevetnek.

Uram! Engedd, hogy valóra váljon,

engedd épülni képzeletvilágom,

engedd, hogy létét hinni kezdjem,

hogy ismerjen meg végre engem...

Mélység, magasság, por és lélek,

bennem itt  bízvást összeférnek.

Te ösztökélsz, Te állsz mellettem,

ösvényem ez, amit rég kerestem,

naponta vívom meg a harcom,

bánatom, örömem, kínom, kudarcom.

Te mesterem és büntetőm vagy

amíg az időm csendben elhagy...

Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok?

Én feloldozlak, magamnak megbocsátok!

Szombathely, 2008