Én, meg ő


Koosán Ildikó


nyargal felettünk fürgén az idő,
az évek suhanó- fényű vonat-
ablakok; mi állunk helyben,
én, meg ő, a nyírfám, állunk,

ketten, a rég haldokló kertben,
mi, végtelen védtelen nagyok,
ágainkon viharok terhét cipelve
hajladozunk, ki arra, ki erre,
földre szorít a fogaskerék…

létünk fotóján életlen a kép,
ha láttok őszvégi alkonyórán
egymást karolva, színes levelek
űrhajóján szállni a fellegekbe,
elszakadni ettől a torz világtól,

látszik, ahogy a szél viháncol,
késő babusgatással velünk, kerengve.

2012 julius 7