Létay Lajos:
Elégia
Fáj, hogy válnom kell
tőletek,
kedveseim, kiket szerettem,
ösvények, dombok, erdőmély,
hova szívem hűsülni rebben,
gyerekkorom tisztásai,
hol úgy lépkedett fürge lábam,
oly gondtalan, hogy a virág
összeölelkezett nyomában.
Itt, a Mogyorós tetején
csend van, a bokrok alján gomba;
ha lehajolok, rezgőfű
s szöcske ugrik a homlokomra.
Rendre szépen lehajolok
mindenkihez, kezemet fogják
az emlékek, az emberek,
s menekvésem összebogozzák.
Szólok hozzájuk csendesen,
megértik s a szívemhez állnak;
oly ünnepi hangulat ez,
mint egy derűs őszi vasárnap. -
Itt állasz, kertünk, fáidon
zümmög a ribizlibokor,
piros szájjal nevet a málna,
a diófán bújócska-hely
(levelei sercegve égnek),
bicsok, füstölgő kispipák,
csiklandozó fiatal mérgek.
Aztán az udvar és a ház -
megtépem a boruló kazlat -
barlangok, pelyhes félhomály,
első ölelésem te adtad.
S te, cérnavékony kis
patak,
hogy a térképen nem is látszol,
időnként felfújtad magad,
futott a rémült csordapásztor,
ríttak a kicsi malacok,
hazahajtottuk a libákat,
aztán jöttél... nagy köveket
görgettél és kidöntött fákat.
Jött veled az erdő, a rét,
mit nehéz munkánk összegyűjtött,
úgy harsogtak hullámaid,
mint győzelmes tavaszi kürtök. -
Nagy esemény volt, istenem,
nagyobb, mint most egy háború:
partjaidra kigyűlt esős
szendergéséből a falu.
Halásztunk; horgunk mérgesen
cibálta a hullámokat,
míg hirtelen elült vized,
s csak bűzös iszapod maradt.
S ott maradtunk mi is. Akár
pocsolyákban a halak.
Hetekig semmi-semmi hír:
délben vártuk a juhokat,
este a tehéncsorda jött,
aztán bezártuk a kaput.
A szél lágyan ringatta a
meleg vacsoracsillagot. -
Ó, szép idő, tündér idő,
miért kell mindig összevetnem
veled a gyérlombú jelent,
ahova mégis úgy siettem;
s ahonnan máris elmegyek,
mert vonják sorsomat a percek,
holnap tán oly öreg leszek,
hogy minden szépet elfelejtek;
homlokomról lefordul és
a földre csurran illó fényem -
röpítsetek, emlékeim,
át időn és végtelenségen!
1942.
(Sz. 1920-ban,
Aranyosrákoson, Torda közelében) A kolozsvári Unitárius Gimnázium végzettje,
majd irodalomtanár, újságíró. A Világosság, az Erdély, a Dolgozó Nő munkatársa.
Később az Utunkhoz kerül, azt szerkeszti, majd főszerkeszti nyugdíjazásáig.
1989 előtt magas állami és pártfórumokon
a romániai magyarság egyik ”csúcsképviselője”, e kényszerhelyzet gyakorlatilag
megöli lírikusi vénáját, amely a klasszicizáló erdélyi költészet vonulatába
illik be. Fiatal korában írt versei az erdélyi irodalom gyöngyszemei, maradandó
értékek. Jelentős gyermekirodalmi munkássága is.
