Emlékezéseink felhajtóereje.
monoton monológ, (lehetne akár egy életregény szinopszisa)

                   
A téli esték szinte ünnepélyes kinti csöndessége, a hóesés puhaságába vesző napi zaj, rohanás, az otthoni nyugalompercek csábítása, és máris feltünedezik lelkedben az ösvény, először elmosódottan, majd egyre élesedve, út visszafelé az emlékezetbe;
Tétován állsz, gondolkodsz, lelked keserűség- ízű hangulatköpenyébe burkolózva, sarudon egy életnyi létezés úti-porával, vállalhatod-e, akarod –e vállalni a szembenézés fájdalmát, örömét régi önmagaddal;
Tetteid, felülbírálni, átértékelni a történések láncolatát, ami voltál, ami lehettél volna, és ami lettél valójában;
 Vagy hagyva ezt, csak egy- egy epizódnyi teret nyitsz meg, pillanatfelvételt villantasz fel, biztosan örömteli időtöredéket, egyszerre csupán egy mozaikdarabkát;
 amit aztán megtisztogatsz, fényesre törölgetsz, mint egy kedves megtalált régi játékot; nézegeted, nem tudod letenni, vissza-visszatérsz a színére, körvonalaira, csillogására, a formájára, külön  - külön örömmel  és  ráismeréssel: igen, ez volt akkor, ez volt abban a tér-időben a lehető legjobb döntés, a lehető  legjobb megoldás, a lehető legjobb történés, igen; azért érdemes volt élni…
új helyet keresel ,  nem hagyhatod az emlékezet fiókjainak mélyén,  nem hagyhatod, hogy az időtávlat feledés homályával borítsa ;
 Igen! Ma erősnek érzed magad, úgy döntesz, nekivágsz annak az útnak, ha lassan is, lépésről - lépésre haladsz majd, de össze kell gyűjtened mozaikdarabkáit az időnek, egyenként tisztogatva, fényesítve, önálló körvonalaikkal határolva, hogy aztán, mint egy Tiffany kaleidoszkóprajzú lámpaburkolat gyönyörködtesse azt, aki látja,
Magadhoz közel, karnyújtásnyira keresed tehát a helyet, új fiókot, s már tudod, emlék-töredékeidhez a fényes kis darabkák arzenálját befogadó díszdoboz illene.
 Most már csak a gyorsuló idő múlásával kell lépést tartanod, a téli esték nyugalmas hangulatát kézen fogni, átengedni magad az átélés, a tervezés, a megvalósítás izgalmainak, az egyhangúság-érzés, a céltalanság-érzés, a hiába-való lét, felgyülemlett keserűségét félredobva, értelmes alkotás lázában találni meg újra önmagad élményben gazdag jelenidejét. 

Szombathely, 2012 február10                    Koosán Ildikó