Szépségeim, az erdők

                              

                                    /prózaköltemény/

                                                Koosán Ildikó

Aki nem ismeri a magas hegyoldalakat fedő erdők rejtelmeit, monotonságot érezvén benne, gyönyörűségét nem érzékelheti.

De aki jó szemmel kellő türelemmel követi az élő, lélegző óriásbirodalom parányi rezzenéseit, a szál-sudarú fák egyedi szépségét, összességük  dísztakaróját, csillogását, redőit, ráncait, színét, ahogy a domborulatok, mélyek,  s a szédítő magasok hűvös hajlataira simul, a szépségek  szépét tudhatja magáénak .

Különösen aki az évszakok mesterhegedűire komponált lét-szinfonia varázsát, színeit, hangjait ebben  követni  és érteni képes.

Az ébredő hegyek kora tavasza a tájba simuló barna bársony, világosodó homokszín árnyalatokkal a rügyek duzzadása idején, s a kipattanás szent pillanatában smaragdba forduló. A kettőző színhatást megsokszorozzák a kibomló levélsátrak, a zöld szivárványszínei.

De milyen zöldek! A halvány, a szürkés, a sárgás, a kékes a napsütötte, az árnyékos, a fényes, a kopott , lázadók  kavalkádjának ámulatba ejtő, friss díszű csodái.

Szépséges költemény, a képzelet lobogása.

Fény és árnyék játéka  nyár hevében a haragos zöldbe forduló, lélegző virulás, a kiteljesedés büszkesége, a sudár délcegsége, a nyújtózkodó új ágak kitekintése, helyzetüket gondosan meghatározó mozdulások a fény, a világosság, a szabadság felé,  s ahol kell az egymásba kapaszkodás, a támasz, a segítés a föl- és kifelé létező világhoz, hogy átrendeződjék a felszíni panoráma, az új árnyék és fényviszonyok megejtő szépsége, a létezés leheletfinom akkordjai, a létért való küzdelemben  atomnyi hangok csendülése.

S a szépek szépsége, a fenyvesek!

Megannyi felkiáltójel feszül az ég felé az örökzöld örök varázsával. Gyantás illat-árja s a nedves avar édes-kesernyés kipárolgása templomi tömjén.   Áhítatot ébresztő csend ölel, a fodros csipkeszegélyek itt oltárdíszekké lényegülnek,  fény bújócskázik a levélzöld rejtekek közt,  kivillanásuk selymes hangjaiba suttogó szellőfutamok zenéje gyönyörködtet, csak meg kell látni,  csak érezni, hallani kell.

Megérintenek  a nyújtózó fenyőrügyek, a sok-ujjú zsenge hajtás, végén a védőburok, rügytakaró, finomformájú kesztyű a kecses ujjakon, - s mint   titkos találkák hevében sietve levetett- mind a földre hull, ott él tovább, kis harmatcsepp-csónak, bogárház, hangyamenedék, s mi még. Ugye, látszik a mérnöki pontosság, jó gazda gondosságával  működő létezésfolyam természetfeletti gyönyörűsége? Díszek mind a táj hullámos vállain.

A szépség mint bőségszaruból kiömlő szín- és formavilág kápráztat el,  a mesék hangulatába emel.

Megérted-e  hogy mindez érted is létezik? Megérzed-e akkor  a Végtelen közelségét?

Pára hullámzik most,  a köd betakar, permetcseppekben éltető nedvet szitál. A felhőfoszlány karjára vesz lebegni átláthatatlan mélységek felett, míg váratlan bukkanással fenyőcsúcsok tűnnek elő, úsznak a táj fölött mint délibáb, gyökerek nélkül a semmibe. A káprázat és való összefonódva. Porszem létedet most érzed igazán!

És mégis! Kívánod  egyre, hogy részese légy a szent liturgiának, a létezés percenként más-más gyönyörének, a lélekben oldódó tiszta természet  s az érzékek húrján csendülő dallam összecsengésének!

A kiszakított életek vágyakozása ez! A  Vissza reménye, az elérhetetlenség misztikumában tört akarások, a kényszerűség lánca, mind-mind a foglyaid, s maradnak saját börtönödben.

Rokonléted elvitathatatlan stílusjegyei végig elkísérnek. Testvéreid ők, a   természet klorofiltermő csodái, a tisztaság világában rejtőzködő önmagad mása, a vadság, az egyedüliség, a mindenekkel mégis szót értő magány kitartó büszkesége.

A csendek útján már a havasok fehérje ragyog. Törpefenyők toporognak cserje- erdők követnek, nyomod eltűnik  a moha puhaságában, a sziklák örök létezésében. A magaslatok koronájában az ég a földdel, a semmi a létezéssel egy láthatatlan ponton összeér.

A fennsík  szélesre tárul, a látóhatár mint hirtelen völgynyiladékra zúduló kristályfolyam, valahol messze a fénytengerekbe torkoló levegőrezdülés.

Ki láthatja ezt? S  ki akarja látni?

A kiválasztott! Akit a Szépség megszeret, magába fogad, felemel, fényéhez láncol, mert egyszer régen, az első találkozáskor, az időtlenség pogány oltárára téve, egész lényét neki, a Szépségnek ajánlotta.

Szombathely, 2006-05-13